Monteverdi: L'Orfeo

Az Orfeo az egyetlen teljes egészében fennmaradt Monteverdi opera... pontosabban favola in musica, mese zenében elbeszélve, ahogy Monteverdi megnevezte zeneművét. Az elnevezés rendkívül találó, szinte alig lehet összehasonlítani más barokk, vagy klasszikus operákkal... színtiszta mese, a lényeg az áradó muzsika, nincs teletűzdelve közjátékokkal énekbeszéddel, illetve a divatos, úgynevezett recitatívók itt "áríásítottak" a stílus finom, elegáns, sőt gáláns :) amolyan eljátszott, sőt eltáncolt oratórium ... valószínű semmi köze nincs az antik zenéhez, mégis úgy érezzük, hogy helyes irányú az archaizálás, elhisszük, hogy így zenéltek és kántáltak abban az elveszett korban, mikor még az emberek lépten-nyomon Istenekkel találkoztak, félistenek népesítették be a Földközi Tenger partvidékét, ahol hús-vér emberekkel paráználkodtak.

Az Orfeo fellelhető felvételeibe belehallgatva azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokféle módon, egymástól gyökeresen eltérően adták elő különböző korokban... értem ez alatt, hogy a hangfelvételek különböző korszakaiban, mert az ettől korábbi előadásmódokról legfeljebb leírások létezhetnek, hangzó anyag nem. A leírások is inkább arra vonatkoznak, hogy az egyes énekesek milyen csodásan interpretálták az áriákat, a karmesterek milyen bravúrosan vezényelték az előadást, mekkora volt a siker, milyenek voltak a díszletek, a ruhák.. mert opera előadás lévén ennek is óriási a jelentősége. A XX. század második fele előtt az előadókat abszolút nem érdekelte, hogy Monteverdi korában hogyan szólhatott az Orfeo zenéje, hogyan daloltak az énekesek, mindig az adott korok operaelőadásainak stílusát követték. Néhány régi hangfelvételen például amolyan romantikus, vagy szecessziós barokk stílust hallhatunk, kicsit Verdis, kicsit Puccinis, talán nem Wagneros felhangokkal.
Nagyon lényeges, hogy az Orfeo partitúrája teljes egészében az utókorra maradt.. ellentétben Monteverdi többi operájával (pontosabban favola in musica-jával) melyekből csak az áriák, a basszus szólamok, illetve néhány zenekari közjáték kottája maradt fenn. Ebből a szempontból az Orfeo óriási jelentőségű a többi Monteverdi és más szerzők barokk operáinak rekonstruálásában. Ma aztán ezeknek az operáknak az egész világon reneszánszát éljük.
Az Orfeo esetében az első úgynevezett historikus előadási törekvés Nicolaus Harnoncourt nevéhez fűződik. A historikus előadás megnevezés az (elképzelt) eredeti előadások zenei, hangszer-készletbeli, előadási-módbeli, sőt külsőségek-beli megidézését jelenti. Természetesen a historikus előadási módnak vannak hívei, elkötelezettjei... vannak ellenzői, kiknek a legfőbb érvük (valljuk meg: talán nem alaptalanul), hogy mivel nem ismerhetjük az eredeti előadásmódokat, legfeljebb a korabeli hangszereket rekonstruálhatjuk, az ilyen előadások ugyanúgy kitalációk, mint a hangfelvétel hőskorában létező az adott korszak ízlésvilágát követő előadások. Mindezek ellenére a historikus előadások érdekesek, szépek, látványosak, kicsit úgy érezzük archaikusabbak... talán az előadók sem légből kapták az előadásmódra vonatkozó információkat.. valószínű mélyen beleásták magukat az erre vonatkozó leírásokba.. biztos vannak túlzások, vadhajtások... mindenesetre ma már hatalmas hangzó anyagból válogathatunk. Ismertek olyan lemezkiadók, művészek, együttesek, akik egész létüket a historikus előadásmódnak szentelik... valóban gyönyörű, figyelemre méltó felvételek születtek a középkori, reneszánsz, barokk és klasszikus kor zenéjének ilyen formán újragondolásában.

Az első videofelvételen Jordi Savall vonul be amolyan Harry Potterosan, és Monserrat Figueras énekli Euridice Dal mio Permesso amato kezdetű áriáját. Elmondható, hogy külsőségeiben szép előadás...

Lynne Dawson énekében a szív kissé más húrjait pengeti meg, érzelmekben gazdag előadásban, varázsos hangon... a legszebb amit hallottam. John Eliot Gardiner vezényel az Archiv Production felvételén. Talán kevéssé historizáló az előadás, hagyományos értelmezésű barokk a játékmód.

Végül a lemezes-ládából előkerült felvétel szintén korhű, René Jacobs Monteverdi opera sorozatából. A Jordi Savall féle videóhoz hasonlóan itt is a Prologo-t hallhatjuk, a bevezető Toccata után a Dal mio Permesso amato kezdetű áriát ezúttal az izraeli Efrat Ben-Nun énekével. Maga a kiadvány igazán elbűvölő könyvecske, librettóval, gyönyörű képekkel, többnyelvű magyarázószöveggel, két hanglemezzel. Öröm a szemnek és öröm a fülnek egyaránt. Monteverdi muzsikája pedig maga a mennyei harmónia...

Mozart: Gran Partita

Mozart nem csak abban különbözik a négy B betűs zeneóriástól, Bach-tól a matematikustól, Beethoven-től a szenvedélyestől, Brahms-tól, a művésztől és Bartók-tól az avantgard kozmopolitától, hogy nem B betűvel kezdődik a neve, hanem abban is, hogy ő egyszerűen zseni, minden egyéb sallangtól mentesen. A zene minden kínlódás nélkül, a maga természetességében, egyfajta kegyelemként árad belőle... olyan érzésem van, hogy szinte "kirázza az ujjaiból" a muzsikát... megvan a képessége arra, hogy kapcsolatot teremtsen valami titokzatos tárházzal, ahol garmadában állnak a kész Mozart darabok a zsenire várva.
Igaz, hogy a szakma hiteltelennek tartja Milos Forman Mozart filmjét... jó, mondjuk ki: vannak a filmben enyhén szólva vitatható momentumok... a mester mégis valami nagyon lényegeset fogott meg Mozart személyiségéből, nevezetesen a spontán természetességet, a fenegyerekes egyértelműséget, ami a zenéjéből árad, aminek törvényszerűen Mozart alapvető emberi tulajdonságának kellett lennie. Talán egyik darabján sem érződik izzadságszag, még a legveretesebb opuszain sem látszik, hogy keményen megdolgozott érte, csak a természetesség, egyértelműség, az áradás, amolyan égi áldás-féle. Az is érdekes, hogy a laza természetesség olyan zenei megoldásokkal párosul, amik az ő korában avantgardnak mondhatók, de a hallgató számára ez nem tudatosul, csupán annyit érez, hogy valami igazán egyedit hall, ami úgy simul bele kora zenei áramlatába, hogy teljesen meg is különbözteti magát attól. Gondoljunk Milos Forman filmjében arra a pillanatra, mikor az ünnepelt mester, Salieri, miután néhány taktust többszöri javítgatás után kottapapírra vet, térdre borul Krisztus képe előtt és hálásan megköszöni a kemény munkával leírt hangjegyeket... és mellette Mozart, akinek ujjai alatt, játszi könnyedséggel, pillanatok alatt szonátatétel kerekedik a császár ügyetlen zenei témájából. Vagy arra a pillanatra, ahogy Salieri mester belepillant Mozart partitúrájába és gyakorlott kottaolvasóként azonnal összeáll a fejében a zene... arcán először a csodálat, aztán az irigység jeleit látjuk... és azt, hogy beismeri: ezt a darabot csak így lehetett megírni, más variáns nem létezik... csak Mozart volt képes arra, hogy megírja... lehozza a darab témáit a földre. Hallgassuk az Adagio tételt Mozart "Gran Partita" alcímet viselő B-dúr szerenádjából. Karl Böhm vezényel.

Jamie Saft : Ygal - Ariel

Jamie Saft triójának angyal-lemeze komoly elmélyülést indukált bennem az angyalok kilétének felderítése irányában... kutatásaim során valóban angyali seregekre leltem, se szeri se száma az angyalokkal foglalkozó könyveknek, weboldalaknak.. jó érzéssel tölt el, hogy a világon mindennek megvan a maga angyala, sőt a legtöbb dolognak, lénynek, jelenségnek több is. Gustav Davidson A Dictionary of Angels című alapműve például nem hiányozhat egyetlen angyal-kutakodó könyvespolcáról sem... bár Ygal-ról, akinek nevét a szóbanforgó Jamie Saft lemez egyik tételéből hallottam először, nem sokat ír: Ygal a 70 angyal egyike, akik a szülőágyaknál ólálkodnak és segédkeznek a gyermek születésénél... arról nem szól a fáma, hogy a fogantatásnál is jelen vannak-e. A zenéből ítélve Ygal itt is jelen van.. sőt a leendő lelket egyenesen ő hozza le kalandos úton az X-edik mennyországból. Ilyen szempontból valóban földreszállós és földetérős muzsika... kemény, könyörtelen, valóságos re-asztrálutazás... egyáltalán nem való félősöknek, gyenge idegzetűeknek és szoptatós kismamáknak :)

Arielről sokkal többet mond Gustav Davidson, sőt az egész emberi tudástár rengeteg adattal halmoz el vele kapcsolatban. Megtudhatjuk például, hogy egyike a kifejezetten női angyaloknak.. teszi ezt annak ellenére, hogy az angyalokról köztudott, hogy nemtelenek... ó, nagyon rossz kifejezés.. nincs kifejezett nemük, vagyis sem nem igen, sem nem nem férfiak, sem nem igen, sem nem nem nők.. . :) vagy nők is férfiak is egyben, ahogy félistenekhez illik. Tudjuk, hogy a Szomszéd nője mindig zöldebb című filmben Max és John (azaz Walter Mathau és Jack Lemmon) mennyit csetlik botlik Ariel (azaz Ann-Margaret) kegyeiért... aztán tudjuk, hogy az új Arielem minden foltot kivisz... tudjuk meg ezután, hogy Ariel a természet nagyhatalmú angyala, a látomások, álmok, jövendölések őre.. a zöldek egyenesen azt állítják, hogy a környezetvédelem angyala :)... nevének jelentése: Isten oroszlánja.. oroszlánmunkát vállal a természet, a Föld, a vizek szellemlényei felügyeletében, valamint közvetít a vizitündérek, hegyi manók, lápi ludvérczek, barlangi koboldok, erdei emberkék, kerti törpék, hétszűnyü koponyányi monyók és a mindennapi emberek közt. A légköri jelenségekért, viharokért, tornádókért és háromhetes esőkért is ő a felelős, de tudjuk senki nem lehet tökéletes... sőt azt is tudjuk, mindent amit kapunk, valamiért kapjuk... Nos a zene úgy gondolom méltó Arielhez a legszebb női (jelleget hordozó) angyalunkhoz...

Jamie Saft: Astaroth

Napjainkban már senki sem tagadhatja, hogy angyalok léteznek.. itt nyüzsögnek körülöttünk seregestől, arra várva, hogy segítsenek nekünk, de mi, begyepesedett emberek a legtöbbször nem törődünk velük, nem tartunk igényt a szolgálataikra, észre sem vesszük őket mert mindenhatónak képzeljük magunkat.. nehéz manapság angyalnak lenni... szegények fejcsóválva röpködnek a fejünk felett, és nem értik hova tart a szabad akarattal megáldott ember.. :)
Jamie Saft és triója egy egész regiment angyalt idéz meg nekünk az Astaroth nevével fémjelzett lemezén.. ezek az angyalok nem pufók gyermekarcú és testű lények, akik a stukkókról biztatnak bennünket kerekded mosolyukkal... ezek az angyalok kemények, céltudatosak, talán vadak is, igazi démonok... ha tudomásunk lenne róla, hogy az angyalok ilyenek is lehetnek, meg sem fordulna buta fejünkben, hogy vissza merjük utasítani segítő szándékukat. Astaroth nevét sokszor Lucifer és Belzebub nevével közösen említik, akik nem kifejezetten segítő szándékukról híresedtek el a mi kultúrkötünkben... Jamie Saft is ennek szellemében játszotta lemezre Astaroth témáját. A gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, hogy a cédélemezen hallhatunk szelídebb angyalokról is, például Arielről, akinek csodaszép tétel jutott... de van kegyetlenebb is... a második track Ygal-ja például igazi démon.. ha jól értelmezem mindent elsöprő földre szállása és földet érése közben... olyan hidrogénbombás. Talán az elkövetkezendő napokban ezeket az angyalokat is bemutatom majd itt... :)
Adalékként idézem a Révay lexikon Astaroth címszavát: a mágiában az est szelleme. Csak szerdán fordultak hozzá; azt a képességet adta a hozzá fordulóknak, hogy a föld hatalmasai előtt kedvesekké tehették magukat. Hm... vigyázzunk tehát nehogy csütörtökön forduljunk hozzá, mert az beláthatatlan következményekkel járhat az egész világegyetemre. Sokkal többet olvashatunk Astarot női alakjáról, Istar-ról, Astaria-ról, termékenység istennőkről... nyilván van köze az Eszter névhez is. Az okosok összefüggésbe hozzák Vénusszal, sőt Máriával is.. de én nem vagyok okos.

Beethoven / Jacques Loussier: Allegretto from Symphony No. 7

Beethoven sem kerülhette el a sorsát... Jacques Loussier feldolgozta, jazz trióra átírta, megvariálta a VII. szimfónia alegretto tételét. Először felvonultatja a témát, szinte szóról szóra, inkább csak kifejezetten klasszikus jazz elemekkel fűszerezve, hogy aztán tíz variáción keresztül a zenészek kivesézzék, megrágják, jól megdumálják, ízekre szedjék, újból összerakják, kianalizálják a témát, hol ragaszkodva az alapokhoz, hol merészen más vizekre kalandozva.

Az első variáció viszonylag szolid, finom örömzene: izgalmas, vaskos bőgőszólammal támogatja meg az improvizatív zongoraszólamból sokszor előbukkanó főtémát.

A hatodik variáció kalandozik talán legmesszebbre... hajmeresztő ahogy a trió bemutatja hogy kell Beethovent síppal, dobbal, nádihegedűvel interpretálni. :)

A hetedik variáció nem kevesebbre vállalkozik, mint, hogy bebizonyítsa nekünk: a VII. Szimfónia II. Allegretto tétele és a Holdfény szonáta I. Adagio sostenuto tétele tulajdonképpen ugyanaz... engem meggyőzött :)

Accordéon Mélancolique: La Nena

Magam sem hiszem el, de ífjúkoromban harmonikáztam. :) Izgalmas rágondolni. Viszonylag jól játszottam a Kék Duna keringőt, a Korcsolyázókat és egyéb valczerokat is.. de azért elárulhatom: nem túl jól. Szeretem a harmonika hangját és gyűlölöm a hangját, mert hallottam csodákat ezzel az instrumentommal és hallok szörnyűségeket. A szóban forgó lemezt egyszer megmutattam egy ismerősömnek, aki azt mondta, hogy szép, de olyan pici harmonikán játsszák szerinte, mert nagyon vékonyka a hangja, ő azt a zengő, lakodalmas harmonikát szereti, amelyiken egyszerre szól az egész orkesztra. Mellékelek egy videót is, bizonyíttékként, hogy a szimpatikus fiatalember és a még szimpatikusabb kalapos hölgy elég nagy harmonikán játszik... csupán arról van szó, hogy nem akarják megszólaltatni egyszerre mind a 300-valahány hangot, hogy szerencsétlen akkordeon majd megszakad a levegővételtől, mégis csuklik, nyöszörög, hörög, keni a mzsikát rendesen... Nem szebb ez a kis mütyür hang, ahogy kicsit hallani a kis párnázott kallantyúk kopogását is, amint finoman nyitogatják és zárogatják a sípocskákatt? :) a kevesebb több..

Bach / Jacques Loussier: Gavotte in D

Bach zenéje számos jazz-zenészt és egyéb zenészt megihletett. Se szeri, se száma a különféle átdolgozásoknak, feldolgozásoknak, tánczenésítéseknek, elektrolizálásoknak, funkyzálásoknak, diszkósításoknak, dzsungelizálásoknak, szoulizálásoknak, ferdítéseknek, elbaltázásoknak... A nemrég szerencsések által Budapesten is hallható és látható Jacques Loussier Trio Bach újragondolásai mindenképpen kiemelkednek a fenti sorozatból. Ők valóban újragondolják, újraírják és a nagy bébetűs matematikus-muzsikushoz méltó módon játsszák, hangszerelik a darabokat. A három hangszer, úgymint zongora, bőgő, dob néha szinte egyenértékű szólamot alkot.. természetesen a zongora többet is.. a legérdekesebb, hogy a dobokat sokszor nem ritmusszekcióként, hanem önálló, a zenei folyamatot alapvetően alakító hangszerként hallhatjuk.. ami meglehetősen furcsa az önálló hangmagassággal nem rendelkező ütőshangszerektől. Talán egyszer belehallgathatunk abba a felvételbe is, amelyen Beethoven VII. Szimfóniájának II. tételére hallhatunk sokféle variációt, melyek közül az egyiket André Arpino dobfelszerelésen játssza... bizony mondom néktek én felismerném, akkor is, ha előtte nem hallottam volna a többi variációt...:)
Feljegyezték, hogy az első, 1959-es a Decca által kiadott Jacques Loussier Plays Bach No. 1. albumot maga Hamvas Béla bácsi is meghallgatta az egyik barátjánál és lesújtó véleménye volt róla,.. de ez senkinek ne vegye el a kedvét Jacques Loussier Trójának hallgatásától..

Johann Sebastian Bach: Two -Part Inventions and Three-Part Sinfonies

Maradjunk Bach János Sebestyénnél. Ő az egyik bébötűs óriás. Négy bébetűs óriást ismerünk, úgy mint Bach, Beethoven, Brahms és Bartók. (Egyszer elmesélem miben különböznek ők mindannyian Mozart-tól) A zenéről lehet értekezni, beszélni, beszélgetni, a zenét lehet elemezni, rendszerezni, elemeire bontani, felépíteni, megkomponálni, lejátszani és lehet szimplán hallgatni és elmerülni benne, amúgy metafizikai értelemben, mikor már nem számítanak az egyes hangok, összhangzatok… nem számít a hanghullám milyensége (lám a zenét nézegetni is lehet oszcilloszkópon.. sőt hallottam, illetve láttam, hogy meg is lehet festeni.. de jó a zenészeket szemlélni, ahogy átszellemülten nyüvik az instrumentumokat, vagy nagy levegőket véve gyönyörűen dalolnak). Nem számít a forma a kompozíció, csak a leírhatatlan hatás, amit a zene hallgatójában kivált. Aztán nagyon érdekes ugyanazt a darabot sokféle előadásban meghallgatni és rájönni arra, hogy a szigorú rend szerint megírt, utasításokkal teletűzdelt kottakép mögött is mennyi variáció, mennyi szabadság rejlik… nem kell más hozzá, mint egy, vagy több másik zseni, aki átadja a muzsikát.
Míg Richter a tegnapi felvételen a mindenség harmóniáját mutatja meg Bach zenéjében, addig Glenn Gould a rációt, Bach matematikus mivoltát, aminek nyomait a legkisebb menüettől a széles fúgákon át a Passiókig mindenütt fellelhetjük. Természetesen nem teszek le arról, hogy A harmadik Angol Szvit Sarabande tételét Glenn Gould-dal is meghallgassuk.. sajnos a lemezesláda mélye még nem rejti azt a felvételt. Gould feszes tempókat diktál, száraz hangszíneket üt meg, szigorúan csak a zene, semmi mögöttes.. nem engedi a képzelgést a belemagyarázást, helyette néha ő "magyaráz" bele, hiszen nem ritka, hogy jól hallhatóan dünnyög, énekel, sőt néha úgymond óbégat igazi jazz-zongorista módra… no hallgassuk :)

Johann Sebastian Bach: English Suite No. 3 G minor -4. Sarabande

Minden nap hallgatok zenét, mert nem bírnék nélküle létezni. A muzsika olyan számomra mint a betevő falat... táplálék a szívnek, a léleknek. Tudom, hogy az élőzenét, a muzsika jelenlétét semmi nem pótolhatja, a konzervzene csak pótlék, de vallom, hogy romlott korunk egyik legnagyobb áldása a könyvkiadás mellett a zeneipar. Harmincöt éve gyűjtöm, rendezgetem, dédelgetem a hanglemezeket. Eleinte csak az számított, hogy sok zene közül válogathassak, aztán később a legszebb felvételeket, a legjobb interpretációkat kerestem, a legszebb hangzás irányában kezdtem kutakodni. Mára kiterjedt, egyre bővülő a gyűjteményem szerteágazó műfajokban. A legszebbekből szeretnék ízelítőt mutatni, részleteket, hangulatokat...
Mivel indítsak? Valami gyönyörűségessel. Aki hallja pihentesse amit éppen tesz és csendben meditáljon 10 percig... mert Sviatoslav Richter közel 10 percig, nagyjából kétszer annyi ideig játssza a tételt mint másoktól megszoktuk... új dimenziót nyit, bepillantást enged egy másik világba. Hallgassuk.. és tárjuk ki a lelkünk.