A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mozart / Wolfgang Amadeus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mozart / Wolfgang Amadeus. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. január 18., kedd

Mozart: A dúr klarinétverseny



Mozart rövid életének utolsó hangszeres darabja az A dúr klarinétverseny. 1791 októberében írta, röviddel december 5-i halála előtt... ennek ellenére igazi boldogságzene, Mozart talán egyik legderűsebb, legharmonikusabb darabja, abszolút muzsika... nem igényel semmi képzettársítást, nem szól semmiről, egyszerűen ajándék a léleknek egy halhatatlan lélektől. Mozart zsenialitása majd minden művében megmutatkozik, minden hangjegyén érződik a spontán ihlet, az égi áldás... biztosak lehetünk abban, hogy művei nem kemény küzdelemben fogantak, mint oly sok zenei óriásnak, vagy sok-sok elfeledett szerzőnek... a spontaneitás, az egyértelműség az akadály nélkül áradó dallamok és harmóniák legfőbb jellemzői az A dúr klarinétversenynek is, biztosak lehetünk abban is, hogy a hangjegyeknek ezen variációja a tökéletesség netovábbja. Mozartról rengeteg legenda kering, többek között az is, hogy ő fedezte fel a klarinét mély regisztereinek szépségét, egyáltalán azt, hogy ezek a hangok is alkalmasak zenélésre... az A dúr klarinétverseny tobzódik a mélyebb fekvésű klarinét szólamokban, érezhető, hogy a szerzőt magát is elbűvöli a hangszer dallamainak érzéki szépsége, csodás dallamszövedéket alkot, ami elbűvölően simul a zenekar játékába. A mű első, Allegro tételét Gervase de Peyer játssza klarinéton, a Londoni Szimfonikusokat Peter Maag vezényli. A Decca lemeze a legszebb a számtalan fellehető hangfelvétel közül, a bakelit lemezgyűjtemények féltve őrzött kincse... halkan jegyzem meg, hogy a felvétel 1959 novemberében készült, hangzásában azonban megszégyeníti a XXI. század szuper audio cédés világát.

2010. december 6., hétfő

Mozart Requiem

"Mert az ember olyan kevés nyomot hagy... Megszületik, aztán megpróbálja, és nem tudja miért csak ő próbálná - próbálná még mindig, hisz annyi más ember született ugyanakkor, s az ember teljesen elvész köztük, megpróbálja, mert hiszen muszáj, mozdítani kezét-lábát, csak épp hogy a zsinór, amelyik mozdítaná, mintha hozzá volna kötve valamennyi más kézhez-lábhoz, és a többiek is mind próbálkoznak, de azok sem tudják miért, csak azt tudják, hogy valamennyi zsinór összegabalyodott, mintha öten-hatan szeretnének egy szőnyeget megszőni ugyanazon a szövőszéken, csakhogy mindegyik a maga mintáját szeretné beleszőni: de hát ez nem is fontos, hiszen ha az lenne, akkor Ők, akik a szövőszéket fölállították, valamivel jobban rendezték volna el a dolgokat, de valahogy mégiscsak fontosnak kell lennie, mert az ember folyton csak próbálja, próbálja, muszáj folyton próbálnia, próbálnia, míg egyszercsak végeszakad az egésznek, s az ember után nem marad más, csak egy kőtömb, amire rákarcolnak valamit, feltéve, hogy akad, akinek eszébe jut vagy van ideje rákarcolnia valamit és fölállíttatnia, aztán a követ eső mossa, nap süti, aztán egy idő múlva egy lélek sem emlékszik már az embernek sem a nevére, sem arra, amit a karcolás próbál elmondani róla, és ez nem is fontos. Így hát ha az ember el tud menni valakihez, minél idegenebb az, annál jobb, és át tud neki adni valamit - egy papírdarabot, mondjuk, akármit, nem is azért, mert az önmagában mondana valamit, s nem is azért, hogy elolvassa, hogy eldobja vagy tűzre vesse - még az is valami, egyszerűen mert megesett, mert erről eszébe juthat valakinek, ha másért nem, mert valami egyik kézből a másikba került, egyik szájról a másik szájra - még az is valami, az is legalább egy karcolás, valami, ami megjelölésül szolgál valamin, ami valamikor volt, hiszen meg tudott halni, egy kőtömbről viszont sohasem mondhatjuk, hogy van, hiszen az sosem lesz volt, mert nem tud sem meghalni, sem elpusztulni... "

(William Faulkner: Fiam, Absolon!)

Vajon szomorú-e élni... vagy szomorú-e meghalni... szabad-e azon töprengeni, hogy hagyok valamit magam után vagy nem? Az életet élni kell, aztán halni kell... nem a töprenkedés, a vívódás a feladatunk itt a földön, hanem maguk a "mindennapok", melyek apránként, eleinte szinte öntudatlanul, aztán egyre világosabban rávezetnek arra, ami a küldetésünk. Valószínű a legnagyobb kaland maga a születés és a halál... két tudatos állapot, melyek közt lassan magunkra lelünk. Kalászra hó, hóra kalász... nincs születés elmúlás nélkül, nincs kikelet lombhullás nélkül, nem képzelhető el a napfelkelte napnyugta nélkül...
Születés: végtelennek tűnő asztrál-utazás... emerről nézve út a sötétségből egyenesen a világosságra... amarról nézve út a biztosból a bizonytalanságba... a tudásból a nemtudásba... melegből a hideg nyirkosságba... aztán az eszmélés, az első fájdalmas levegővétel, melyben azonnal ott van a halálod is... az eszmélés, mely rögtön feledteti veled miért jöttél, honnan jöttél... az előbb még világos célod volt a hideg nyirkossággal, aztán a következő pillanatra magadra maradtál, hogy szép lassan új eszmélés következzék... melyben megtapasztalod, mások is leszülettek ide... titokozatos, kegyetlen, szépséges világra.
Halál: végtelennek és félelmetesnek tűnő utazás, melytől sokáig rettegtél... emerről nézve út a sötétségbe, a biztosból a bizonytalanságba... amarról nézve út a fényességbe... valami apró világosság elhagyása... kalászra hó és hóra kalász... kissé kövérebb kalász... elpotyogtatott kincsek, gyöngyszemek, melyek szép lassan virágot hoznak... nincs meghalás születés nélkül, nincs lombhullás kikelet nélkül és nem képzelhető el az alkonyat felkelő nap nélkül..

Mozart Requiem... talán az egyetlen derűs a sok gyászmise között...



2010. november 8., hétfő

Mozart: Figaro házassága



Kétségtelen, hogy a zeneirodalom úgymond legtermészetesebb, legemberközelibb operája a Figaro házassága. Közvetlen a parádés nyitány után Zsuzsanna és Figaro évődő, vérbő kettősébe csöppenünk, melyben Figaro a leendő pompás nászágyuk helyét méricskéli... az biztos, hogy ebbe a képbe szívesebben képzelem magam, mint a nagyoperák szenvedős, hősszerelemes jeleneteibe, ahol rendszerint patakvér folyik, fejek hullnak, szívek törnek, nagy igazságok mondatnak ki... a Figaro menyegzője a pillanat örömeiről mesél, ahol nő és férfi egymással évődve éli víg életét, ahogy az természetes, ahogy szánták nekik, ahogy írva van, apró bonyodalmakkal, elegáns megoldásokkal, örömmel, egészséges erotikával... :)

Íme: René Jacobs Mozart opera felvételei sorából a Figaro házassága. Figaro szerepében Lorenzo Regazzo, Zsuzsanna komorna szerepében Patrizia Ciofi énekel...

2010. szeptember 19., vasárnap

Mozart: Gran Partita


Mozart nem csak abban különbözik a négy B betűs zeneóriástól, Bach-tól a matematikustól, Beethoven-től a szenvedélyestől, Brahms-tól, a művésztől és Bartók-tól az avantgard kozmopolitától, hogy nem B betűvel kezdődik a neve, hanem abban is, hogy ő egyszerűen zseni, minden egyéb sallangtól mentesen. A zene minden kínlódás nélkül, a maga természetességében, egyfajta kegyelemként árad belőle... olyan érzésem van, hogy szinte "kirázza az ujjaiból" a muzsikát... megvan a képessége arra, hogy kapcsolatot teremtsen valami titokzatos tárházzal, ahol garmadában állnak a kész Mozart darabok a zsenire várva.
Igaz, hogy a szakma hiteltelennek tartja Milos Forman Mozart filmjét... jó, mondjuk ki: vannak a filmben enyhén szólva vitatható momentumok... a mester mégis valami nagyon lényegeset fogott meg Mozart személyiségéből, nevezetesen a spontán természetességet, a fenegyerekes egyértelműséget, ami a zenéjéből árad, aminek törvényszerűen Mozart alapvető emberi tulajdonságának kellett lennie. Talán egyik darabján sem érződik izzadságszag, még a legveretesebb opuszain sem látszik, hogy keményen megdolgozott érte, csak a természetesség, egyértelműség, az áradás, amolyan égi áldás-féle. Az is érdekes, hogy a laza természetesség olyan zenei megoldásokkal párosul, amik az ő korában avantgardnak mondhatók, de a hallgató számára ez nem tudatosul, csupán annyit érez, hogy valami igazán egyedit hall, ami úgy simul bele kora zenei áramlatába, hogy teljesen meg is különbözteti magát attól. Gondoljunk Milos Forman filmjében arra a pillanatra, mikor az ünnepelt mester, Salieri, miután néhány taktust többszöri javítgatás után kottapapírra vet, térdre borul Krisztus képe előtt és hálásan megköszöni a kemény munkával leírt hangjegyeket... és mellette Mozart, akinek ujjai alatt, játszi könnyedséggel, pillanatok alatt szonátatétel kerekedik a császár ügyetlen zenei témájából. Vagy arra a pillanatra, ahogy Salieri mester belepillant Mozart partitúrájába és gyakorlott kottaolvasóként azonnal összeáll a fejében a zene... arcán először a csodálat, aztán az irigység jeleit látjuk... és azt, hogy beismeri: ezt a darabot csak így lehetett megírni, más variáns nem létezik... csak Mozart volt képes arra, hogy megírja... lehozza a darab témáit a földre. Hallgassuk az Adagio tételt Mozart "Gran Partita" alcímet viselő B-dúr szerenádjából. Karl Böhm vezényel.