Nem vagyok biztos benne, hogy az Adrian Villaert által szerzett madrigál valóban a vén boszorkányról szól.. ám elhiszem ha magát a zenét hallom :) Vecchie Letrose.. Férfiemberben ördög rejlik, asszonyokban inkább boszorkány... mindkettő a rosszaságáról híres, az isteni én ellenlábasa.. a szabad akarat, amit az égiek nyújtottak nekünk, azért, hogy a rosszat megkülönböztethessük a jótól. Gondolj bele, ha rossz nem lenne a jót sem ismerhetnéd meg soha... Vecchie Letrose... Patris Crampus..
Itt van például a szél az örökké mozgó, az örök mozgató, a mozdulatlanságában is létező és aktív, maga a levegő, a lég, a lélegzet (lélekzet?), rövid létünk alfája, ómegája, mindennek alapja, önmaga oka... a szél... természetesen akkor is létezik mikor nem fúj, létezik, mint lehetőség hogy a levegő megmozduljon, helyet változtasson, felkavarjon, tomboljon, simogasson, cirógasson, hajókat mozgasson, szélmalmot forgasson, szoknya alá fújjon, enyhet adjon és romboljon... és természetesen hangszereken áthatoljon, úgy daloljon... mint trombita, mint síp szóljon...
...esetleg mint szájharmonika... szóljon.. a Hot Summer Jazz-fesztiválon és bolygóközi herflis csúcstalálkozón, 2000 Június 24-én a Minneapolis-beli Dowtown Peavey plázájában, ahol Chris Michalek szájharmonikán (pofagyalun) játszotta Gershwin Lady Be Good című dalát...
Verdi Traviátája volt az egyetlen opera, amiben anno szerepeltem :) Egy bájos vidéki város főúri kastélyában folyt a tévé-felvétel. Nem Maria Callas és nem Ileana Cotrubas alakította Violettát, hanem Pitti Katalin és Leblanc Győző énekelt nagyokat Alfréd a léha ifjú szerepében. Világosan emlékszem, hogy a rendező megdorgált, ha nem tanulom meg kívülről hogy "Élvezzünk, koccintsunk, élvezzünk, vigadjunk, És pajzán énekkel szépítsük meg ezt az éjet!" akkor nem kapom meg a 300 Ft-ot éjenként :) és úgy kirúg a kórusból, hogy egyenesen a Balaton jegén találom magam fakutya módjára, négykézláb csúszkálva. A jelmezek álomszépek voltak, fénykép bizonyítja a szereplésemet, melyen barátommal frakkban fényképezkedtünk a kastély wc tartálya előtt, fehér kesztyűben, korhű, stílusos pajesszal, elbűvölő mosollyal, hosszú, divatos, kissé zsíros hajjal, fodros ing-gallérral, üdén, büszkén tekintve a jövőbe... A következőkben nem Maria Callas, nem Ilena Cotrubas, még csak Pitti Katalin sem énekel... férfi az illető: Emanuelle Pahud és nem énekel, hanem fuvolázik a parádés felvételen. A dolog pikantériája, hogy valaha néhány egyszerűbb darabot el tudtam fújni a lányom fuvoláján, tehát nem csak tangóharmonikán játszottam.. sőt álmomban szaxofonoztam is, úgy emlékszem eléggé jól... ami azért figyelemre méltó, mert mikor még nem tudtam autót vezetni, álmomban tökéletesen vezettem.. és mikor először volán mögé ültem ugyanúgy tudtam vezetni, mint álmomban... és néha még reménykedem, egyszer kiderül, hogy ugyanúgy képes vagyok szaxofonozni is mint álmomban :) Tehát: La Traviata
Az Orfeo az egyetlen teljes egészében fennmaradt Monteverdi opera... pontosabban favola in musica, mese zenében elbeszélve, ahogy Monteverdi megnevezte zeneművét. Az elnevezés rendkívül találó, szinte alig lehet összehasonlítani más barokk, vagy klasszikus operákkal... színtiszta mese, a lényeg az áradó muzsika, nincs teletűzdelve közjátékokkal énekbeszéddel, illetve a divatos, úgynevezett recitatívók itt "áríásítottak" a stílus finom, elegáns, sőt gáláns :) amolyan eljátszott, sőt eltáncolt oratórium ... valószínű semmi köze nincs az antik zenéhez, mégis úgy érezzük, hogy helyes irányú az archaizálás, elhisszük, hogy így zenéltek és kántáltak abban az elveszett korban, mikor még az emberek lépten-nyomon Istenekkel találkoztak, félistenek népesítették be a Földközi Tenger partvidékét, ahol hús-vér emberekkel paráználkodtak.
Az Orfeo fellelhető felvételeibe belehallgatva azt tapasztaljuk, hogy nagyon sokféle módon, egymástól gyökeresen eltérően adták elő különböző korokban... értem ez alatt, hogy a hangfelvételek különböző korszakaiban, mert az ettől korábbi előadásmódokról legfeljebb leírások létezhetnek, hangzó anyag nem. A leírások is inkább arra vonatkoznak, hogy az egyes énekesek milyen csodásan interpretálták az áriákat, a karmesterek milyen bravúrosan vezényelték az előadást, mekkora volt a siker, milyenek voltak a díszletek, a ruhák.. mert opera előadás lévén ennek is óriási a jelentősége. A XX. század második fele előtt az előadókat abszolút nem érdekelte, hogy Monteverdi korában hogyan szólhatott az Orfeo zenéje, hogyan daloltak az énekesek, mindig az adott korok operaelőadásainak stílusát követték. Néhány régi hangfelvételen például amolyan romantikus, vagy szecessziós barokk stílust hallhatunk, kicsit Verdis, kicsit Puccinis, talán nem Wagneros felhangokkal. Nagyon lényeges, hogy az Orfeo partitúrája teljes egészében az utókorra maradt.. ellentétben Monteverdi többi operájával (pontosabban favola in musica-jával) melyekből csak az áriák, a basszus szólamok, illetve néhány zenekari közjáték kottája maradt fenn. Ebből a szempontból az Orfeo óriási jelentőségű a többi Monteverdi és más szerzők barokk operáinak rekonstruálásában. Ma aztán ezeknek az operáknak az egész világon reneszánszát éljük. Az Orfeo esetében az első úgynevezett historikus előadási törekvés Nicolaus Harnoncourt nevéhez fűződik. A historikus előadás megnevezés az (elképzelt) eredeti előadások zenei, hangszer-készletbeli, előadási-módbeli, sőt külsőségek-beli megidézését jelenti. Természetesen a historikus előadási módnak vannak hívei, elkötelezettjei... vannak ellenzői, kiknek a legfőbb érvük (valljuk meg: talán nem alaptalanul), hogy mivel nem ismerhetjük az eredeti előadásmódokat, legfeljebb a korabeli hangszereket rekonstruálhatjuk, az ilyen előadások ugyanúgy kitalációk, mint a hangfelvétel hőskorában létező az adott korszak ízlésvilágát követő előadások. Mindezek ellenére a historikus előadások érdekesek, szépek, látványosak, kicsit úgy érezzük archaikusabbak... talán az előadók sem légből kapták az előadásmódra vonatkozó információkat.. valószínű mélyen beleásták magukat az erre vonatkozó leírásokba.. biztos vannak túlzások, vadhajtások... mindenesetre ma már hatalmas hangzó anyagból válogathatunk. Ismertek olyan lemezkiadók, művészek, együttesek, akik egész létüket a historikus előadásmódnak szentelik... valóban gyönyörű, figyelemre méltó felvételek születtek a középkori, reneszánsz, barokk és klasszikus kor zenéjének ilyen formán újragondolásában.
Az első videofelvételen Jordi Savall vonul be amolyan Harry Potterosan, és Monserrat Figueras énekli Euridice Dal mio Permesso amato kezdetű áriáját. Elmondható, hogy külsőségeiben szép előadás...
Lynne Dawson énekében a szív kissé más húrjait pengeti meg, érzelmekben gazdag előadásban, varázsos hangon... a legszebb amit hallottam. John Eliot Gardiner vezényel az Archiv Production felvételén. Talán kevéssé historizáló az előadás, hagyományos értelmezésű barokk a játékmód.
Végül a lemezes-ládából előkerült felvétel szintén korhű, René Jacobs Monteverdi opera sorozatából. A Jordi Savall féle videóhoz hasonlóan itt is a Prologo-t hallhatjuk, a bevezető Toccata után a Dal mio Permesso amato kezdetű áriát ezúttal az izraeli Efrat Ben-Nun énekével. Maga a kiadvány igazán elbűvölő könyvecske, librettóval, gyönyörű képekkel, többnyelvű magyarázószöveggel, két hanglemezzel. Öröm a szemnek és öröm a fülnek egyaránt. Monteverdi muzsikája pedig maga a mennyei harmónia...
Mozart nem csak abban különbözik a négy B betűs zeneóriástól, Bach-tól a matematikustól, Beethoven-től a szenvedélyestől, Brahms-tól, a művésztől és Bartók-tól az avantgard kozmopolitától, hogy nem B betűvel kezdődik a neve, hanem abban is, hogy ő egyszerűen zseni, minden egyéb sallangtól mentesen. A zene minden kínlódás nélkül, a maga természetességében, egyfajta kegyelemként árad belőle... olyan érzésem van, hogy szinte "kirázza az ujjaiból" a muzsikát... megvan a képessége arra, hogy kapcsolatot teremtsen valami titokzatos tárházzal, ahol garmadában állnak a kész Mozart darabok a zsenire várva. Igaz, hogy a szakma hiteltelennek tartja Milos Forman Mozart filmjét... jó, mondjuk ki: vannak a filmben enyhén szólva vitatható momentumok... a mester mégis valami nagyon lényegeset fogott meg Mozart személyiségéből, nevezetesen a spontán természetességet, a fenegyerekes egyértelműséget, ami a zenéjéből árad, aminek törvényszerűen Mozart alapvető emberi tulajdonságának kellett lennie. Talán egyik darabján sem érződik izzadságszag, még a legveretesebb opuszain sem látszik, hogy keményen megdolgozott érte, csak a természetesség, egyértelműség, az áradás, amolyan égi áldás-féle. Az is érdekes, hogy a laza természetesség olyan zenei megoldásokkal párosul, amik az ő korában avantgardnak mondhatók, de a hallgató számára ez nem tudatosul, csupán annyit érez, hogy valami igazán egyedit hall, ami úgy simul bele kora zenei áramlatába, hogy teljesen meg is különbözteti magát attól. Gondoljunk Milos Forman filmjében arra a pillanatra, mikor az ünnepelt mester, Salieri, miután néhány taktust többszöri javítgatás után kottapapírra vet, térdre borul Krisztus képe előtt és hálásan megköszöni a kemény munkával leírt hangjegyeket... és mellette Mozart, akinek ujjai alatt, játszi könnyedséggel, pillanatok alatt szonátatétel kerekedik a császár ügyetlen zenei témájából. Vagy arra a pillanatra, ahogy Salieri mester belepillant Mozart partitúrájába és gyakorlott kottaolvasóként azonnal összeáll a fejében a zene... arcán először a csodálat, aztán az irigység jeleit látjuk... és azt, hogy beismeri: ezt a darabot csak így lehetett megírni, más variáns nem létezik... csak Mozart volt képes arra, hogy megírja... lehozza a darab témáit a földre. Hallgassuk az Adagio tételt Mozart "Gran Partita" alcímet viselő B-dúr szerenádjából. Karl Böhm vezényel.
Jamie Saft triójának angyal-lemeze komoly elmélyülést indukált bennem az angyalok kilétének felderítése irányában... kutatásaim során valóban angyali seregekre leltem, se szeri se száma az angyalokkal foglalkozó könyveknek, weboldalaknak.. jó érzéssel tölt el, hogy a világon mindennek megvan a maga angyala, sőt a legtöbb dolognak, lénynek, jelenségnek több is. Gustav Davidson A Dictionary of Angels című alapműve például nem hiányozhat egyetlen angyal-kutakodó könyvespolcáról sem... bár Ygal-ról, akinek nevét a szóbanforgó Jamie Saft lemez egyik tételéből hallottam először, nem sokat ír: Ygal a 70 angyal egyike, akik a szülőágyaknál ólálkodnak és segédkeznek a gyermek születésénél... arról nem szól a fáma, hogy a fogantatásnál is jelen vannak-e. A zenéből ítélve Ygal itt is jelen van.. sőt a leendő lelket egyenesen ő hozza le kalandos úton az X-edik mennyországból. Ilyen szempontból valóban földreszállós és földetérős muzsika... kemény, könyörtelen, valóságos re-asztrálutazás... egyáltalán nem való félősöknek, gyenge idegzetűeknek és szoptatós kismamáknak :)
Arielről sokkal többet mond Gustav Davidson, sőt az egész emberi tudástár rengeteg adattal halmoz el vele kapcsolatban. Megtudhatjuk például, hogy egyike a kifejezetten női angyaloknak.. teszi ezt annak ellenére, hogy az angyalokról köztudott, hogy nemtelenek... ó, nagyon rossz kifejezés.. nincs kifejezett nemük, vagyis sem nem igen, sem nem nem férfiak, sem nem igen, sem nem nem nők.. . :) vagy nők is férfiak is egyben, ahogy félistenekhez illik. Tudjuk, hogy a Szomszéd nője mindig zöldebb című filmben Max és John (azaz Walter Mathau és Jack Lemmon) mennyit csetlik botlik Ariel (azaz Ann-Margaret) kegyeiért... aztán tudjuk, hogy az új Arielem minden foltot kivisz... tudjuk meg ezután, hogy Ariel a természet nagyhatalmú angyala, a látomások, álmok, jövendölések őre.. a zöldek egyenesen azt állítják, hogy a környezetvédelem angyala :)... nevének jelentése: Isten oroszlánja.. oroszlánmunkát vállal a természet, a Föld, a vizek szellemlényei felügyeletében, valamint közvetít a vizitündérek, hegyi manók, lápi ludvérczek, barlangi koboldok, erdei emberkék, kerti törpék, hétszűnyü koponyányi monyók és a mindennapi emberek közt. A légköri jelenségekért, viharokért, tornádókért és háromhetes esőkért is ő a felelős, de tudjuk senki nem lehet tökéletes... sőt azt is tudjuk, mindent amit kapunk, valamiért kapjuk... Nos a zene úgy gondolom méltó Arielhez a legszebb női (jelleget hordozó) angyalunkhoz...
Napjainkban már senki sem tagadhatja, hogy angyalok léteznek.. itt nyüzsögnek körülöttünk seregestől, arra várva, hogy segítsenek nekünk, de mi, begyepesedett emberek a legtöbbször nem törődünk velük, nem tartunk igényt a szolgálataikra, észre sem vesszük őket mert mindenhatónak képzeljük magunkat.. nehéz manapság angyalnak lenni... szegények fejcsóválva röpködnek a fejünk felett, és nem értik hova tart a szabad akarattal megáldott ember.. :) Jamie Saft és triója egy egész regiment angyalt idéz meg nekünk az Astaroth nevével fémjelzett lemezén.. ezek az angyalok nem pufók gyermekarcú és testű lények, akik a stukkókról biztatnak bennünket kerekded mosolyukkal... ezek az angyalok kemények, céltudatosak, talán vadak is, igazi démonok... ha tudomásunk lenne róla, hogy az angyalok ilyenek is lehetnek, meg sem fordulna buta fejünkben, hogy vissza merjük utasítani segítő szándékukat. Astaroth nevét sokszor Lucifer és Belzebub nevével közösen említik, akik nem kifejezetten segítő szándékukról híresedtek el a mi kultúrkötünkben... Jamie Saft is ennek szellemében játszotta lemezre Astaroth témáját. A gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, hogy a cédélemezen hallhatunk szelídebb angyalokról is, például Arielről, akinek csodaszép tétel jutott... de van kegyetlenebb is... a második track Ygal-ja például igazi démon.. ha jól értelmezem mindent elsöprő földre szállása és földet érése közben... olyan hidrogénbombás. Talán az elkövetkezendő napokban ezeket az angyalokat is bemutatom majd itt... :) Adalékként idézem a Révay lexikon Astaroth címszavát: a mágiában az est szelleme. Csak szerdán fordultak hozzá; azt a képességet adta a hozzá fordulóknak, hogy a föld hatalmasai előtt kedvesekké tehették magukat. Hm... vigyázzunk tehát nehogy csütörtökön forduljunk hozzá, mert az beláthatatlan következményekkel járhat az egész világegyetemre. Sokkal többet olvashatunk Astarot női alakjáról, Istar-ról, Astaria-ról, termékenység istennőkről... nyilván van köze az Eszter névhez is. Az okosok összefüggésbe hozzák Vénusszal, sőt Máriával is.. de én nem vagyok okos.
