2011. január 18., kedd

Mozart: A dúr klarinétverseny



Mozart rövid életének utolsó hangszeres darabja az A dúr klarinétverseny. 1791 októberében írta, röviddel december 5-i halála előtt... ennek ellenére igazi boldogságzene, Mozart talán egyik legderűsebb, legharmonikusabb darabja, abszolút muzsika... nem igényel semmi képzettársítást, nem szól semmiről, egyszerűen ajándék a léleknek egy halhatatlan lélektől. Mozart zsenialitása majd minden művében megmutatkozik, minden hangjegyén érződik a spontán ihlet, az égi áldás... biztosak lehetünk abban, hogy művei nem kemény küzdelemben fogantak, mint oly sok zenei óriásnak, vagy sok-sok elfeledett szerzőnek... a spontaneitás, az egyértelműség az akadály nélkül áradó dallamok és harmóniák legfőbb jellemzői az A dúr klarinétversenynek is, biztosak lehetünk abban is, hogy a hangjegyeknek ezen variációja a tökéletesség netovábbja. Mozartról rengeteg legenda kering, többek között az is, hogy ő fedezte fel a klarinét mély regisztereinek szépségét, egyáltalán azt, hogy ezek a hangok is alkalmasak zenélésre... az A dúr klarinétverseny tobzódik a mélyebb fekvésű klarinét szólamokban, érezhető, hogy a szerzőt magát is elbűvöli a hangszer dallamainak érzéki szépsége, csodás dallamszövedéket alkot, ami elbűvölően simul a zenekar játékába. A mű első, Allegro tételét Gervase de Peyer játssza klarinéton, a Londoni Szimfonikusokat Peter Maag vezényli. A Decca lemeze a legszebb a számtalan fellehető hangfelvétel közül, a bakelit lemezgyűjtemények féltve őrzött kincse... halkan jegyzem meg, hogy a felvétel 1959 novemberében készült, hangzásában azonban megszégyeníti a XXI. század szuper audio cédés világát.

2011. január 16., vasárnap

Dvorak: Gordonkaverseny



2011 január 12-én a Művészetek palotájában Natalia Gutman asszony játszotta Antonin Dvorak h-moll gordonka-versenyét,(aranyosabb, ha azt mondom: gondorka-versenyét) a Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kocsis Zoltán vezényelte.
Több felvételt meghallgattam és egyértelművé vált, hogy tipikusan női darabról van szó, helyesebben olyan gyönyörű női energiákat vonultat fel, amit csak női előadók interpretációjában képes férfifül érzékelni. A második tétel finom dallamait meditáció, vágyakozás, a teljesség keresése, egyszerre lágyság és szenvedély hatja át... a cselló énekel, sír, zokog, szárnyal, nyögdécsel... erotikus felhangok, zenei orgazmus: orgazmuzsika.

Dvorak h-moll gordonka-versenyének (gondorka-versenyének?) második tételét Jacqueline du Pré Istennő játssza, férje Daniel Barenboim vezényletével.
Jacqueline négyéves volt, amikor először hallott csellót, a rádióban. Anyja, Iris du Pré kezdte tanítani. Két évvel később egy londoni csellóiskolában tanult tovább. Versenyeken vett részt testvérével, Hilary du Prével. Tízéves volt, amikor díjat nyert a Nemzetközi Versenyen. Tizenkét éves korában már a BBC-nek adott koncertet, Londonban. Tanult William Pleethtől Londonban, a Guildhall School of Music and Drama iskolában, Paul Torteliertől Párizsban, Msztyiszlav Leopoldovics Rosztropovicstól Oroszországban, és Pablo Casalstól Svájcban.
1967-ben férjhez ment Daniel Barenboim Argentínában született, izraeli zongoraművészhez.
1973-ban játszó képessége visszafordíthatatlanul romlani kezdett, amikor kezdte elveszíteni ujjainak érzékenységét, a kezdődő szklerózis multiplex első tüneteként.
1987. október 19-én, 42 éves korában halt meg Párizsban. A művész Davidov Stradivariusát egy másik híres csellóművészre, YoYo Mára hagyta. Yo-Yo Ma a hangszert Jacqueline du Pré tiszteletére du Pré Stradivariusnak nevezte el.


2011. január 3., hétfő

Over the Rainbow



Jazz at the Pawnshop... a stockholmi Pawnshop jazz klubban 1976-ban. Túl az Óperencián a Szivárványos Üveghegyen, sőt a kies Vénuszdombon is túl készült néhány hangfelvétel, melyek mára kissé kopottak, de a varázslatos pillanatokat kopottságuk ellenére is őrzik... biztosak lehetünk, hogy e pillanatok részei az Akasha Krónikának, örök érvényűek: léteztek és létezni is fognak.
A zenészek készülődnek, beszédes csend, némi fészkolódás, zörgés itt is ott is, a közönség vár, a söröspohár is megáll félúton, úgy fülel.. aztán belecsapnak.
Arne Domnérus és zenekara játszik.


2010. december 31., péntek

Léo Delibes / Coppélia / Mazurka



Eltellett... ismét számvethetünk, összegezhetünk, aztán tervezhetünk, fogadkozhatunk, elhatározhatunk.
Számvetek, összegzek, tervezek, elhatározok... nem fogadkozom... szép csendben elindulok...
Az elmúlt évet vígan búcsúztatom... a jót gondosan magam elé terítem és gyönyörködöm benne... a rosszat négyrét hajtom és elteszem mélyre a többi négyréthajtott alá.. a sufnit bezárom, egy másik sufniba rejtem a kulcsát, melynek zárát lelakatolom és emennek kulcsát a feneketlen tóba hajítom, meghallgatom ezt a Mazurkát és egyenletes tempóban elindulok a jövő felé... kip-kop, kipi-kopp, kipikipi-kopp-kopp...

2010. december 29., szerda

Gabriel Fauré: Pavane Op. 50



EGY HAIKU TÚLCSORDUL (Fodor Ákostól)

ikrásodsz, mézem,
színed mélyül, aranyam,
borom, erősödsz;
hunyoroghatok-e még
fényedben, napom?

Nekem nagyjából ennyit mond ez a muzsika: nem sok, ellenben nagyon sok...
Fauré: Pavane Op. 50 Egy olyan lemezen találtam, amelyen Gabriel Fauré és Maurice Duruflé Reqiemjei hallhatók, és pontosan a két óriás között félúton szerényen meghúzódik a kis gyöngyszem. Sir David Willcocks vezényli az Új Philharmonia Orchestrát 1968-ban...

2010. december 22., szerda

Advent - Bach: Karácsonyi Oratórium


Az évnek valószínű nincs hasonlóan varázsos időszaka, mint az Advent... a várakozás hetei. Ahogy egymást követik a jeles vasárnapok lelkünk megfürdőzhet a csodavárásban... minden korban nagy szüksége volt az emberfiának csodák eljövetelébe vetett hitére... ma, a megkeményedett szíveknek, kiüresedett lelkeknek hatványozottan... a kőszívű ember is töltekezhet ebben a pár hétben, ha kicsikét odafigyel az odabent pislákoló lángra... a megkeseredett ember is megmerítkezhet a derűben, ha enged a lelkében rejtőző aprócska szikrának... a fáradt ember megpihenhet az üdvözítő napok szívmelengető pillanataiban. Előttetek a csoda... éljetek vele.
Bach János Sebestyén: Karácsonyi Oratóriumának legszebb felvételén Nikolaus Harnoncourt vezényel : III. Kantáta ... "Coro Herrscher des Himmels, erhöre das Lallen"

2010. december 6., hétfő

Mozart Requiem

"Mert az ember olyan kevés nyomot hagy... Megszületik, aztán megpróbálja, és nem tudja miért csak ő próbálná - próbálná még mindig, hisz annyi más ember született ugyanakkor, s az ember teljesen elvész köztük, megpróbálja, mert hiszen muszáj, mozdítani kezét-lábát, csak épp hogy a zsinór, amelyik mozdítaná, mintha hozzá volna kötve valamennyi más kézhez-lábhoz, és a többiek is mind próbálkoznak, de azok sem tudják miért, csak azt tudják, hogy valamennyi zsinór összegabalyodott, mintha öten-hatan szeretnének egy szőnyeget megszőni ugyanazon a szövőszéken, csakhogy mindegyik a maga mintáját szeretné beleszőni: de hát ez nem is fontos, hiszen ha az lenne, akkor Ők, akik a szövőszéket fölállították, valamivel jobban rendezték volna el a dolgokat, de valahogy mégiscsak fontosnak kell lennie, mert az ember folyton csak próbálja, próbálja, muszáj folyton próbálnia, próbálnia, míg egyszercsak végeszakad az egésznek, s az ember után nem marad más, csak egy kőtömb, amire rákarcolnak valamit, feltéve, hogy akad, akinek eszébe jut vagy van ideje rákarcolnia valamit és fölállíttatnia, aztán a követ eső mossa, nap süti, aztán egy idő múlva egy lélek sem emlékszik már az embernek sem a nevére, sem arra, amit a karcolás próbál elmondani róla, és ez nem is fontos. Így hát ha az ember el tud menni valakihez, minél idegenebb az, annál jobb, és át tud neki adni valamit - egy papírdarabot, mondjuk, akármit, nem is azért, mert az önmagában mondana valamit, s nem is azért, hogy elolvassa, hogy eldobja vagy tűzre vesse - még az is valami, egyszerűen mert megesett, mert erről eszébe juthat valakinek, ha másért nem, mert valami egyik kézből a másikba került, egyik szájról a másik szájra - még az is valami, az is legalább egy karcolás, valami, ami megjelölésül szolgál valamin, ami valamikor volt, hiszen meg tudott halni, egy kőtömbről viszont sohasem mondhatjuk, hogy van, hiszen az sosem lesz volt, mert nem tud sem meghalni, sem elpusztulni... "

(William Faulkner: Fiam, Absolon!)

Vajon szomorú-e élni... vagy szomorú-e meghalni... szabad-e azon töprengeni, hogy hagyok valamit magam után vagy nem? Az életet élni kell, aztán halni kell... nem a töprenkedés, a vívódás a feladatunk itt a földön, hanem maguk a "mindennapok", melyek apránként, eleinte szinte öntudatlanul, aztán egyre világosabban rávezetnek arra, ami a küldetésünk. Valószínű a legnagyobb kaland maga a születés és a halál... két tudatos állapot, melyek közt lassan magunkra lelünk. Kalászra hó, hóra kalász... nincs születés elmúlás nélkül, nincs kikelet lombhullás nélkül, nem képzelhető el a napfelkelte napnyugta nélkül...
Születés: végtelennek tűnő asztrál-utazás... emerről nézve út a sötétségből egyenesen a világosságra... amarról nézve út a biztosból a bizonytalanságba... a tudásból a nemtudásba... melegből a hideg nyirkosságba... aztán az eszmélés, az első fájdalmas levegővétel, melyben azonnal ott van a halálod is... az eszmélés, mely rögtön feledteti veled miért jöttél, honnan jöttél... az előbb még világos célod volt a hideg nyirkossággal, aztán a következő pillanatra magadra maradtál, hogy szép lassan új eszmélés következzék... melyben megtapasztalod, mások is leszülettek ide... titokozatos, kegyetlen, szépséges világra.
Halál: végtelennek és félelmetesnek tűnő utazás, melytől sokáig rettegtél... emerről nézve út a sötétségbe, a biztosból a bizonytalanságba... amarról nézve út a fényességbe... valami apró világosság elhagyása... kalászra hó és hóra kalász... kissé kövérebb kalász... elpotyogtatott kincsek, gyöngyszemek, melyek szép lassan virágot hoznak... nincs meghalás születés nélkül, nincs lombhullás kikelet nélkül és nem képzelhető el az alkonyat felkelő nap nélkül..

Mozart Requiem... talán az egyetlen derűs a sok gyászmise között...