"Mert az ember olyan kevés nyomot hagy... Megszületik, aztán megpróbálja, és nem tudja miért csak ő próbálná - próbálná még mindig, hisz annyi más ember született ugyanakkor, s az ember teljesen elvész köztük, megpróbálja, mert hiszen muszáj, mozdítani kezét-lábát, csak épp hogy a zsinór, amelyik mozdítaná, mintha hozzá volna kötve valamennyi más kézhez-lábhoz, és a többiek is mind próbálkoznak, de azok sem tudják miért, csak azt tudják, hogy valamennyi zsinór összegabalyodott, mintha öten-hatan szeretnének egy szőnyeget megszőni ugyanazon a szövőszéken, csakhogy mindegyik a maga mintáját szeretné beleszőni: de hát ez nem is fontos, hiszen ha az lenne, akkor Ők, akik a szövőszéket fölállították, valamivel jobban rendezték volna el a dolgokat, de valahogy mégiscsak fontosnak kell lennie, mert az ember folyton csak próbálja, próbálja, muszáj folyton próbálnia, próbálnia, míg egyszercsak végeszakad az egésznek, s az ember után nem marad más, csak egy kőtömb, amire rákarcolnak valamit, feltéve, hogy akad, akinek eszébe jut vagy van ideje rákarcolnia valamit és fölállíttatnia, aztán a követ eső mossa, nap süti, aztán egy idő múlva egy lélek sem emlékszik már az embernek sem a nevére, sem arra, amit a karcolás próbál elmondani róla, és ez nem is fontos. Így hát ha az ember el tud menni valakihez, minél idegenebb az, annál jobb, és át tud neki adni valamit - egy papírdarabot, mondjuk, akármit, nem is azért, mert az önmagában mondana valamit, s nem is azért, hogy elolvassa, hogy eldobja vagy tűzre vesse - még az is valami, egyszerűen mert megesett, mert erről eszébe juthat valakinek, ha másért nem, mert valami egyik kézből a másikba került, egyik szájról a másik szájra - még az is valami, az is legalább egy karcolás, valami, ami megjelölésül szolgál valamin, ami valamikor volt, hiszen meg tudott halni, egy kőtömbről viszont sohasem mondhatjuk, hogy van, hiszen az sosem lesz volt, mert nem tud sem meghalni, sem elpusztulni... "
(William Faulkner: Fiam, Absolon!)
Vajon szomorú-e élni... vagy szomorú-e meghalni... szabad-e azon töprengeni, hogy hagyok valamit magam után vagy nem? Az életet élni kell, aztán halni kell... nem a töprenkedés, a vívódás a feladatunk itt a földön, hanem maguk a "mindennapok", melyek apránként, eleinte szinte öntudatlanul, aztán egyre világosabban rávezetnek arra, ami a küldetésünk. Valószínű a legnagyobb kaland maga a születés és a halál... két tudatos állapot, melyek közt lassan magunkra lelünk. Kalászra hó, hóra kalász... nincs születés elmúlás nélkül, nincs kikelet lombhullás nélkül, nem képzelhető el a napfelkelte napnyugta nélkül...
Születés: végtelennek tűnő asztrál-utazás... emerről nézve út a sötétségből egyenesen a világosságra... amarról nézve út a biztosból a bizonytalanságba... a tudásból a nemtudásba... melegből a hideg nyirkosságba... aztán az eszmélés, az első fájdalmas levegővétel, melyben azonnal ott van a halálod is... az eszmélés, mely rögtön feledteti veled miért jöttél, honnan jöttél... az előbb még világos célod volt a hideg nyirkossággal, aztán a következő pillanatra magadra maradtál, hogy szép lassan új eszmélés következzék... melyben megtapasztalod, mások is leszülettek ide... titokozatos, kegyetlen, szépséges világra.
Halál: végtelennek és félelmetesnek tűnő utazás, melytől sokáig rettegtél... emerről nézve út a sötétségbe, a biztosból a bizonytalanságba... amarról nézve út a fényességbe... valami apró világosság elhagyása... kalászra hó és hóra kalász... kissé kövérebb kalász... elpotyogtatott kincsek, gyöngyszemek, melyek szép lassan virágot hoznak... nincs meghalás születés nélkül, nincs lombhullás kikelet nélkül és nem képzelhető el az alkonyat felkelő nap nélkül..
Mozart Requiem... talán az egyetlen derűs a sok gyászmise között...
